American Vampire #30
Sok magyar "kollégámhoz" hasonlóan engem sem az aktuális megjelenések szippantottak be a képregények világába, hanem már évek óta klasszikusnak számító, lezárt sorozatok, úgy mint Watchmen, Fear Agent, Preacher, Transmetropolitan, Invisibles, satöbbi (Vertigo-hegemónia much?). Bár az előbb felsorolt címeket mesterműveknek tartom, be kell ismernem, hogy mindegyiknél akadt egy-két olyan pont, ahol is úgy tűnt, kissé visszaesik a lendület. Nem tudom, hogy a hónapról-hónapra tartó várakozás izgalma miatt, de Snyder American Vampire-jánál egyetlen alkalommal sem éreztem ilyesmit, miközben túlzás lenne azt állítani, hogy számról-számra feljebb emelné a tétet. Nem erről van szó. Snyder egyszerűen már kezdettől fogva magasra emelte a lécet, s azt eddig minden alkalommal játszi könnyedséggel ugrotta át. Túl azon, hogy talán ez minden idők legjobb vámpír-tematikájú kreatív teljesítménye, legyen szó bármelyik médiumról is, példamutató módon foglalja egybe a meghitt romantikát, véres akciót, szenvedélyes erotikát, s a camp, illetve hátborzongató között egyensúlyozó horrort. Az i-re Rafael Albuqurque rajzai teszik fel a pontot, amit legfeljebb csupán az árnyékolhat be, hogy nem mindenkinek kenyere a "vastagvonalú" stílus. Akik ízig-vérig Vertigo-színvonalra vágynak, de már nem találnak maguknak olvasnivalót a klasszikusok kínálatából, azoknak garantálom, hogy nem fognak csalódni ebben a sorozatban.
Before Watchmen - Minutemen #3
*felkészül a kőzáporra* Darwyn Cooke jobb karakteríró mint Alan Moore. Míg a Watchmen egy szuperhős-dekonstrukcióba csomagolt hardboiled történet volt, ami szépen lassan eposzi magasságokba érő drámává eszkalálódott, addig a Minutemen "csupán" dráma. Csakhogy. A Watchmen megköveteli az olvasótól egyes formulák és klisék ismeretét ahhoz, hogy az a befogadás során felülemelkedjen a pusztán-detektívregényen, amiben a szereplők ballonkabát és fedora helyett színes kosztümöket viselnek. Ismét csak szentségtörést szándékozok elkövetni: a dekonstrukció, meta-utalások, s értelmezési rétegek sokasága között némileg elsikkadni látszik a közvetlen, tehát nem az emlegetett előismereten alapuló interpretáció révén érvényre jutó karakterábrázolás. Régi elmaradásomat pótolandó nemrég olvastam el a League of Extraordinary Gentlemen első kötetét, ott is ugyanez érhető tetten azzal különbséggel, hogy nem képregényes, hanem az irodalmi műveltséget teszi próbára. Darwyn Cooke Minutemenje ezzel szemben megáll a saját lábán, még csak a Watchmen elolvasása sem szükséges ahhoz hogy teljes értékű élményt nyújtson, ellenben hibátlanul betölti az előzmény szerepét. Az igazi erőssége viszont mégiscsak a karakterábrázolásban, s az interakciókban rejlik: Hollis Mason reménytelen vonzalma csapattársához, ami akár a karakter naiv ideájának metaforája is lehetne a szuperhős-lét lényegét illetően; Metropolis ambíciói, melyek betetőződése első küldetésük kimenetele folytán eleve kiüresedett, s elérhetetlen; Silhouette, akinek ezzel ellentétben egyedüli, erkölcsi célja az elesettek védelme; a Komédiás, akinek bár nincsenek sem ambíciói, sem pedig erkölcsei, mégis ő legkompetensebb bűnüldöző... De nem akarom ellőni a poént. Sokan vitatták a Before Watchmen létjogosultságát, s azt kell hogy mondjam, ez a könyv ha más nem, minimum kiegyenlíti az érvek, s ellenérvek közötti mérleg nyelvét. Mindenki saját belátására van bízva, hogy a DC körüli botrány ismeretében ad-e esélyt ennek a sorozatnak.
Smoke and Mirrors #5
Képzeljünk el egy világot, ahol az ember, s az emberi társadalom fejlődésének hajtóereje annak hajnala óta nem a technológia, hanem a mágia volt. Képzeljük el, hogy ennek ellenére a fejlődés üteme nem sokban különbözött saját világunkétól, s a "techné" végső soron tökéletes párhuzamot mutat a technológiáéval: fényrögzítő mágia az elektromosság helyett, kristálypálcák fegyverek helyett, s távkommunikációra kifejlesztett talizmánok mobiltelefonok helyett. A felszínes eltéréseken felül azonban van egy igen mélyen gyökerező különbség a két világ között: a mágiáéban nincs megtévesztés, nincs csoda, nincs varázslat. Sosem volt názáreti Jézus, de ha már itt tartunk semmiféle egyéb vallás sem alakult ki. A kultúra teljes egészében a mágia körül forog, s az egyedüli innováció, ami a társadalom figyelmére számot tarthat, új, jobb, hatékonyabb varázsigék feltalálása. Nem meglepő tehát, hogy eme világ legbefolyásosabb embere egy Steve Jobs-ra hajazó megalomániás mágus (lásd címlapkép, baloldal). Na most képzeljük, hogy ebbe a világba hirtelen belecsöppen a miénkből egy bűvész, s ott is reked. Azon túlmenően, hogy nem képes semmilyen mágia alkalmazására (még a mágiával átitatott tárgyakat sem képes használni), meglepetéssel tapasztalja, hogy még a legegyszerűbb bűvésztrükkjein is gyerekek, felnőttek egyaránt ájuldoznak az értetlenségtől. A bűvész hamarosan többek érdeklődését is felkelti, egy kisfiúét, a rendőrökét, na és persze Jobs mágusét... Ártatlan kalandtörténet, de elegánsan kivitelezett, emellett gyönyörűen rávilágít a varázslat lényegére. Ezzel az ötödik számmal zárul az első kötet, remélhetőleg egy éven belül érkezik a következő minisorozat.
Justice League International Annual (2012)
A New 52 egyik legnagyobb vesztese minden kétséget kizáróan a Justice League International volt. Hol is kezdjem... KIB*SZOTT DÜHÖS VAGYOK. Na jó, nyugi, mély levegő. Szóval mi is lenne a JLI lényege? Nemzetközi, földhözragadtabb, politikailag felelősségtudóbb csapat, mint a JL, ám szuperhősöket tömörít, így nem válnak G.I. Joe-kká (arra ott van a Blackhawks). A sorozat ennek szellemében is indult, a szélrózsa minden irányából voltak benne hősök... Aztán jött a gyalázatos hatodik szám, ahol SPOILER egy merénylet következtében Ice kórházba kerül, Fire kómába esik, Vixen deréktől lefele lebénul, Gavril pedig meghal. Valaki igazán szólhatna Dan Jurgens-nek, hogy nem kötelező mindent hatásvadász tragédiába fojtani a kétes siker reményében. Ezzel amúgy egy csapásra majdnem lenullázódott a diverzitás, mind a nációt, etnikumot, illetve nemeket illetően, arról már nem is beszélve, hogy innentől kezdve a sorozat nem szólt másról, mint a rinyálásról, illetve a JLI létjogosultságát firtató lamentálásról. Indokolatlanul meghatározóbb szerep jutott Batmannek, hacsak nem az volt az indok, hogy általa próbálták felturbózni az eladásokat, csak hát... A 8. szám környékén érkezett a hír, hogy a sorozatot a 12. szám után lefújják, de... S nem tudtuk mi fog történni, ugyanis ezzel egy időben jelentették be az Annualt, "ami elővezeti a JLI új korszakát". Átszervezik a csapatot, majd új címmel érkezik egy másik inkarnációjuk? Beolvadnak a JL-be? Jurgens-t ismerve mindenki meghal? Na de hát Geoff Johns, a DC kreatív szerkesztője írja az Annual-t, ő csak nem nyír ki mindenkit... S nem is tette. Bár így elolvasva, végeredményében tényleg mindegy lett volna, ha az egész csapat az örök vadászmezőkre tér... Ilyen gyalázatos, értelmetlen, érdektelen, súlytalan véget vetni egy címnek, csapatnak, ami még a leggyengébb iterációjában (Generation Lost) is messze túlszárnyalta a DC aktuális kínálatának zömét... Megérte Didio? Megérte?!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
