Évek óta egyre élénkebbé válik a Justice League mozifilm körüli hype, az Avengers sikere pedig csak olaj volt a tűzre. Nem csoda, hogy a DC univerzumának mágikus ágához tartozó szereplőket tömörítő Justice League Dark film körül felröppenő pletykák alig keltettek visszhangot a képregényrajongók táborán kívül, pedig a rendezőként hírbe hozott Guillermo del Toro azóta már meg is erősítette a projektet. Mit tesz ilyenkor a mániákus képregényrajongó? Tudomásul veszi, hogy a témával kapcsolatos tudása édeskevés, s tervbe vesz egy mágikus DC maratont... Amiről aztán egy hónap múlva ugyanazzal a lendülettel meg is feledkezik, míg végül a Hellblazer tiszteletére tartott maraton közepette szembesül azzal, hogy jé, Gaiman már 1990-ben elkövette a DC misztikus részébe történő legkiválóbb bevezetést: a Books of Magic című limitált sorozatot.

Négy szám, négy művész (a rajzoló megjelölés ebben az esetben számomra lekicsinylőnek tűnik), presztízsformátum - a komplett sorozat együtt igen vaskos, s tartalmilag meglehetősen tömör olvasmányélményt nyújt. Pedig az elbeszélés módja mesekönyvbe illő: adott egy kisfiú, akiről az azóta hivatalosan is Ballonkabát Brigádra (Trenchcoat Brigade) keresztelt mágikus négyes megállapítja: korának leghatalmasabb mágiahasználójává válhat, amennyiben úgy dönt, ehhez a sorshoz vezető ösvényre lép. Ám a XX. századi civilizáció a tudományos fejlődés révén szinte teljesen eltávolodott a mágiától, így belátják, az ő útmutatásuk nélkül előfordulhat, hogy Timothy Hunter sosem tapasztalja meg a hétköznapi előtt rejtve álló, mágiával átitatott világot. A négy szám ennek a világnak négy aspektusból történő feltárulása Timothy Hunter szemüvegén keresztül: Phantom Stranger az első könyvben a mágia múltbéli történetén repíti végig hősünket, John Constantine a jelen kettészakadt valóságával ismerteti meg, a harmadikban Doctor Occult a DC univerzum számos rejtett birodalmán (Faerie, Gemworld, Camelot) kalauzolja végig, míg végül Mister E számos lehetséges jövőt tár elé. Neil Gaiman végeredményében a DC mágikus ágának katalógus-szerű seregszemléje köré épített fel egy olyan ősi narratívát, amely struktúráról Roger Zelazny már a gyűjteményes kiadáshoz írt előszavában is megállapította, hogy rendkívüli párhuzamokat mutat Joseph Campbell monomítosz-elméletével Az ezerarcú hősből. Gaiman mindmáig váltig állítja, hogy ugyan elkezdte a kérdéses tanulmánykötet olvasását, nem volt hajlandó befejezni azt, mivel tartott attól, hogy a kultúrtörténeti minták ilyen szinten történő megismerése károsan befolyásolná az eredeti létrehozására törekvő kreativitását. Ettől függetlenül óhatatlanul előfordulnak a Books of Magic és más, szintén campbelliánus hatást tükröző művek közötti összehasonlítások és számonkérések, ám szeretnék minden olvasóm számára megspórolni pár wikipédia szörcsöt: a Books of Magic 1990 és 1991 között keletkezett, míg Rowling bestseller-sorozata 1997-ben debütált.

Na de maradjunk a Books of Magic-nél. Mitől is jelentős ez a tradicionális formulákra építő, váratlan fordulatokban egyáltalán nem bővelkedő képregény? Nos, nehéz erre határozott választ adnom: a rajzok nem csupán gyönyörűek, de a vizuális narratíva is forradalmi lehetett a maga idejében, Gaiman a Sandman révén védjegyévé váló álomszerű elbeszélés egyik csúcsteljesítményét nyújtja itt, s képregényrajongó kockaként nem hagyhatom szó nélkül a sorozat "normális" olvasók számára talán legbanálisabb érdemét: szinte alig akad olyan mágikus karakter, aki ne tűnne fel legalább egy cameo erejéig. Persze Gaiman nem érte be ennyivel: a fontosabb "játékosok" meghatározó szerepet kapnak a Timothy-t átszellemítő kaland során - nem véletlenül írtam a bevezetés elején, hogy az érdeklődők ennél jobb bevezetést keresve sem találhatnak a DC/Vertigo ezen oldalába. Mellesleg a JLD mostani, Jeff Lemire által írt történetszálát is teljesen más megvilágításba helyezi, szóval azok számára is tartogathat valamit, akik a New 52 révén találkoztak először a DC ezen oldalával. Egy szó mint száz, ha mai szemmel nem is tűnik mindenki számára akkora durranásnak, megérdemelten számít klasszikusnak. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.