Először nehéz helyzetben találtam magam, amikor is erről a remek sorozatról készültem bejegyzést írni. Nagyjából egy éven át halasztgattam, hogy egyáltalán belekezdjek a Locke & Key-be. A késedelem oka sokrétű, először is: a legtöbb ajánló rendre a legkiválóbb Stephen King mystery-horrorokhoz hasonlította, ami nem igazán csigázott fel kellőképpen, mivel még nem sikerült elmélyednem King munkásságában, egyedül néhány mozi- és tévéfilm-adaptációhoz volt szerencsém. Másodszor: az egyes számokat gyorsan átlapozva egyáltalán nem az az atmoszféra fogadott, amire például az első kötet címe (Welcome to Lovecraft) alapján számítottam. Gabriel Rodriguez rajzai már első pillantásra is gyönyörűek, de valahogy egy-egy oldal nem képes úgy magával, vagy még inkább "befelé ragadni", mint azt a Yanick Paquette által rajzolt Swamp Thing teszi (fontosnak tartom  azonban megjegyezni, hogy Rodriguez is képes ilyen rajzok létrehozására, lásd a Head Games 3. számát). Mint az később bebizonyosodott, a képkockák szekvenciális atmoszférateremtő erejével már egészen más a helyzet. Nagyon nehezen szántam rá magam, de végül letehetetlennek találtam, de hogy miért, azt még mindig kihívást jelent szavakba öntenem.

Ha most hirtelen más képregényekhez, könyvekhez vagy filmekhez kezdeném hasonlítgatni, az nem lenne autentikus a részemről - mint már írtam, nem vagyok szakértője vagy egyáltalán ismerője Kingnek, de ha már itt tartunk az egész zsáner kívül esett az eddigi érdeklődési körömön. Emellett a "modern", tehát nem a Tolkien-féle formulákat variáló fantasy-ket sem ismerem mélyrehatóan. Írhatnék egy rövidke szinopszist az első pár szám cselekményéről vagy akár az egész első kötetéről, de ha minden spoilert óvatosan kihagyok belőle, akkor rendkívül közhelyes történet benyomását keltené. Így tehát marad az élménybeszámoló.

In medias res: a Locke család rémálmokba illő tragédiát szenved át, ezért hogy tiszta lappal kezdhessék újra életüket, visszatérnek Lovecraft városában található családi birtokukra. Lovecraft képzeletbeli település, ennek ellenére teljesen hétköznapi massachusetts-i városkának tűnik, leszámítva a Locke család kúriáját. Keyhouse három évszázad stílusát viseli magán, így nyugodt szívvel nevezhetnénk az építőművészet Frankensteinjének is, de nem csak ez teszi különlegessé. A ház számos kulcsot őriz, amelyek egy fordításra átalakítják a valóságot - a "Bárhová-kulccsal" megnyitott ajtó bármilyen általunk már látott helyre elröpít bennünket, a hozzá való kulccsal megnyitott Szellemajtó ideiglenesen testen kívüli élményben részesít, a Fejkulccsal pedig megnyithatjuk saját elménket, hogy közvetlenül rendezzük újra emlékeinket és tudásunkat. Olyan mágia ez, amiről tudjuk, hogy varázslat, mégsem pálcával vagy bottal hadonászó brit kölykökre és öregemberekre asszociálunk, hanem egy sokkal elemibb, formuláktól és kliséktől mentes rendszerét adja a misztikumnak és a természetfelettinek.

Joe Hill kezdettől fogva háromfelvonásos limitált sorozatnak szánta a Locke & Key-t, ahol is minden felvonás két hatrészes történetszálból áll. Jelenleg a harmadik felvonás második felére, tehát az utolsó arc-ra várunk, amiről egyenlőre nem tudni, hogy számonként vagy pedig egyetlen graphic novelként érkezik-e, remélhetőleg 2013-ban. Annyi biztos, hogy ez a tagoltság mindenképpen rávilágít Joe Hill zsenijére: nem elég, hogy egyetlen olyan számba sem futottam bele, ami ne lett volna önállóan is élvezetes olvasmány, de hogy az egyes történetszálak együtt alkossanak egyetlen történetívet... Nyilván nem példátlan a dolog, de az új megjelenések követőjeként ritka manapság ilyen mértékű szerkezeti tudatossággal találkozni a képregények világában.

Ugyanez a tudatosság jellemzi magát a történetvezetést is. Akik ismernek, tudják, hogy gyűlölöm, amikor egy képregény nem él a "ne mondd, mutasd!" elvével, amikor a párbeszéd és képi elbeszélés szinergiájának hiányát szájbarágó narrációjával próbálják kitölteni az alkotók. Nincs kedvem most konkrét példákat előásni, de maradjunk annyiban, hogy az ilyesmi még a legkiválóbb klasszikusoknál is előfordul, a Locke & Key-nél viszont egyetlen egy gyanús jelenetsorra sem emlékszem, ahol ez egyáltalán felmerült volna. Ugyanez vonatkozik az expozícióra is: Joe Hill mindig a betöltött szerepük által megkívánt részletességig építi fel karaktereit a történet egy adott pontján, s az egyes számokban is mindig épp annyit tár fel ebből a felépítményből, amit a cselekmény adott helyzetben megkíván a szereplőtől. Nincs szükség idióta expozíciós dialógusokra, alábeszélő visszaemlékezésekre vagy korszerűtlen gondolatbuborékokra, illetve szövegdobozokra rogyásig. A dekompresszív képsorok kiemelnek, a sűrítettek célszerűek és soha sem túlzsúfoltak - az ábrázolt ritmus mindig tökéletesen idomul az események tempójához. Minden elemében modern, korszerű képregény, a nagyobb kiadóknak van mit tanulniuk az IDW-től. Nem bírom elképzelni ugyanis, hogy a Locke & Key a fent vázolt mankók híján valóban kihívást jelentene a tinédzser olvasóknak.

Más kérdés, ki mennyire képes örömét lelni a narratív struktúrában. Jómagam nem voltam (valamilyen) nyelvszakos, csupán irdatlan sok történetet olvasok, s így agyam minden porcikája kellemesen bizsereg, amikor olyan oda-vissza-keresztül-kasul-ható, mégis koherens, s letisztult elbeszélés-szerkezetet dolgoz fel, mint amilyen a Locke & Key-é. Hogy másoknak miért ajánlanám? Úgy ötvözi a dráma, mystery, horror és fantasy elemeit, hogy nem simul bele a zsáner közhelyei közé, hanem önálló, végső soron csakis önmaga által meghatározott történetet, világot teremt. S hogy végül miért a geekz horror-kihívása alkalmából estem túl ezen a gyöngyszemen? Nos, maradjunk annyiban, hogy nem kevés tábortűz mellett elmesélhető rémtörténet sajtolható ki a képregény által felmutatott tömérdek ötletből és koncepcióból. Például idővel az is kiderül, hogy a képzeletbeli város nevének kiválasztása mégsem volt egészen véletlen a szerzők részéről...

u.i.: Csak találgatás, s semmiféle konkrét alapja nincs eme feltételezésemnek, de nem lennék meglepve, ha Joe Hill egy nap beismerné, hogy a Locke & Key eredendően egy Poe-Dunsany-Lovecraft tengely elbeszélői stílusában írt szövegként indult, amit nemes egyszerűséggel korszerűbb formába ültetett át. Ötletnek egyszerű, megvalósítás szempontjából elképzelésem sincs mennyire lehet bonyolult egy ilyen stílusgyakorlat, ám a hecc kedvéért egy nap biztosan megpróbálom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.